Ha a „kötődő nevelést” választjuk, hogyhogy mégis bölcsődébe adjuk a gyereket?
A „kötődő nevelés” során a baba igényeit, jelzéseit tartjuk szem előtt a nap folyamán. Hogy lehet az, hogy akkor a „kötődő szülők”gyermekei mégis bölcsődébe járnak? Nem mond ez ellent a nevelési elvnek?
A „kötődő nevelés” módszerét Dr. William Sears dolgozta ki az 1980-as évek végén. Négy gyermekük volt már, amikor született egy újabb baba. A szülők úgy érezték, hogy az akkori nevelési módszerekkel ennél a gyermeknél folyamatosan csődöt mondanak, nem tudják kielégíteni a kis csecsemő igényét. Ekkor fejlesztették ki azt a módszerre, amely azóta „kötődő nevelés” néven jutott a köztudatba. Ennek a lényege az, hogy semmi mást nem tartanak fontosnak a szülők, mint a csecsemőt. Az ő igényei szerint étkeznek, alszanak, játszanak. Lehetőség szerint kerülik a bébiételt, saját készítésű pépeket kínálnak a babának, valamint mellőzik a babakocsi használatát, inkább a hordozást tartják megfelelőnek a közvetlen lelki és testi kontextus kialakítására, illetve épp ezért kifejezetten támogatják, hogy a baba a szülőkkel aludjon éjszaka. Tehát napi 24 órában, kiélezett receptorokkal kell figyelni a csecsemőt.
A „kötődő nevelés” 8 alapelve:
- Felkészülés a terhességre, szülésre és a szülővé válásra
- Szeretetteli táplálás tisztelettel
- Reagáljunk, válaszoljunk jelzéseire
- Testkontaktus, érintés lehetősége bármikor adott legyen
- Éjszakai nyugodt alvás biztosítása, éjszakai gondoskodás
- Szerető törődés, ölelés folyamatos biztosítása
- Pozitív megerősítés és pozitív fegyelmezés
- Törekedés a személyes és családi élet egyensúlyára
Ezt mind úgy tudjuk megtenni, ha a gyerek a közvetlen közelünkben van, vagyis annak a közvetlen közelében, aki a „kötődő nevelőszemély” (általában az anya). Ez az egyetlen sarkalatos pontja az ,hogy az anya képes-e napi huszonnégy órában – önmagát teljesen feladva – a gyermekre figyelni, illetve, hogy bírja-e hosszútávon, hogy neki CSAK a gyermekkel kell foglalkozni, „énideje” talán a zuhanyzási idő, de igazából még akkor is radarokkal kell figyelni a gyermek jelzéseit.
A kölcsönös szeretet alakítja ki a kötődést.
A „hagyjuk sírni, úgy fejlődik a tüdeje”-nevelési elv alapja, hogy ne neveljünk elkényeztetett gyereket. A kötődő nevelés módszerei viszont gyökeres ellentéte ennek, így joggal merülhet fel a kérdés, hogy nem lesz-e túl önállótlan a gyerek, nem lesz-e elkényeztetve? Meglesz-e a gyerek személyes szabadsága, ki mer-e úgy menni a világba, hogy ne legyenek a szülők a közelben?
A válasz: igen. Nem egy felnőtt gyereket akarunk nevelni, hanem egy magabiztos, sikeres embert, aki tudja, hogy otthon mindig egy olyan melegség fogadja, ahova örömmel jár haza, ahol azok várják, akik szeretik és megbíznak bennük. Ehhez fontos, hogy a szülő hagyja tapasztalni a gyermeket, ha hibázik, tanulhasson a saját kárából, és felnőve el is tudja engedni a kezét, hogy egy erős szeretteli bázissal a hátterében érvényesüljön ő is a világban.
Ha minden ilyen szoros kötelékben történik, akkor miért javasolják a bölcsődét, az óvodát a „kötődő nevelés” élharcosai?
Nos, az , hogy a gyermek közösségbe járjon, alapvető igény, hiszen a gyermeknek gyermek a társa. Azzal, hogy a gyermek a foglalkozásokon részt vesz, tanulja, tapasztalja a vita, az érvelés, a dühkezelés, valamint az együttműködés és a társas kapcsolatok kezelését.
Az anyák is tudják és be is vallják, hogy nekik is szükségük van arra, hogy pár órát más gondozásában legyen a gyermek, hiszen ekkor tudnak feltöltődni, esetleg pihenni egy fárasztó babás „éjszakai műszak” után. Az pedig, hogy a feltöltődés után a gyermekért egy kiegyensúlyozott, mosolygós anyuka megy az oviba, a gyermeknek is örömet, biztonságot nyújt – ami egyébként is a kötődő nevelés célja!
